Amikor éled a mindennapjaidat, bele sem gondolsz úgy igazán, hogy ha egyszer csak elsötétülne a világ, mi lenne.
Egy átlag ember számára a fény, az, hogy lát, természetes. De belegondoltál valaha is abba, hogy mennyi minden megváltozna, ha egyszercsak elveszítenéd a látásod?! Ha belegondolsz úgy igazán, rájössz, ez nemcsak rossz lenne, de egyenesen borzasztó és szinte már elviselhetetlen.
Sose voltam az a típus, aki csak úgy gondolatok nélkül tovább tudott menni egy-egy látott betegség mellett, legyen az rák, szívbetegség, vakság vagy épp süketség... Mindig mélyen érintett és elgondolkoztatott, mennyire nehéz lehet ilyen vagy még komolyabb betegségekkel együtt élni. És igen, azt gondoltam, hogy én ebbe belegondoltam és bár nyílván nem tudom átérezni, de fel tudom fogni, meg tudom érteni, hogy milyen nehéz a beteg embereknek.
NEM! Most tudatosult bennem, hogy nem! Ezt egy egészséges ember nem tudja megérteni!
A minap volt szerencsém részt venni a láthatatlan kiállításon Budapesten. Először tartottam tőle, hogy mi is lesz ott velem, vak sötétségben, biztosan neki vezetnek majd mindennek és biztosan majd rossz vacsorát raknam elé, nem azt amit rendeltem, mert ez poénos. De nem! Ott szembesültem igazán vele, hogy mindez nem poén. Vak emberek dolgoznak ezen a helyen és a kiállítás mondanivalója igenis komoly: Érezd át, hogyan élnek a vakok a mindennapokban... És én abszolút átéreztem!
Bemenni egy olyan helyiségbe, ahol fogalmad sincs mi hol van, mikor mibe botlasz, mikor mibe ütöd be a fejed, bekerülni egy utca részletbe, ahol furcsa talajt érzel a lábad alatt, ahol a zajok zavarnak és ahol hallod, hogy egy autó lehet éppen most fog elütni vagy beülni egy étterembe, ahol nem látod milyen ételt/italt adnak neked, ahol nem tudod kik ülnek körülötted, egyszerűen több mint hátborzongató. Mintegy 3 órán keresztül vak sötétségben tapogatózni, közlekedni, enni, leülni és felállni, folyton forgatni a fejed és keresni egy halvány kis fényt is, hogy csak pár másodpercre láthasd, hol is vagy, mi történik veled, ez az ami igazán rádöbbentett arra, milyen kincs a látás és vele együtt az egészség. Sose gondoltam volna, hogy egy vak embernek talán késsel villával enni az egyik legkönnyebb dolog, holott az egyik legnehezbb feladat pedig leülni egy székre. Igen, egyáltalán nem mindegy, hogy csak egy-egy részletet is akár a székből vagy asztalból elcsípsz a szemed sarkából, hiszen mennyivel egyszerűbb úgy leülni, hogy tudod merre áll az asztal vagy a szék, hol vannak az asztallábak, az evőeszközök, az ital az asztalon, vagy egyáltalán milyen tálban szolgálnak fel nassolnivalót.
Rádöbbenni, mennyire másképp kell gondolkozni, ha segíteni akarsz egy vak embernek. Csak a konkrétumok számítanak, hiszen ő nem tudja érzékelni a távolságokat, az irányokat, az akadályokat. Az, hogy mindjárt ott vagyunk vagy arra lépj vagy jobbra menj, nem segítség. Ahogy az sem, hogy belékarolok és vonszolom magam után. Te szeretnéd ha az utcán vadidegenek csak úgy letámadnának, beléd karolnának és csak úgy áthúznának a zebrán? Hát biztos nem! Főleg ha abba a kezedbe csimpaszkodik valaki, amelyikben a vakvezető botot tartod.
Döbbenetes lelkierő kell ahhoz, hogy túléld azt, hogy a nappalok és éjszakák egyformák lettek számodra, hogy az addigi életed, munkád valószínűleg fuccsba ment és mindent kezdhetsz előről. De ami felett a mai napig nem tudok napirendre térni az nem más, mint hogy egy egyszerű szemgyulladás következménye is lehet az, hogy egyszercsak egyik napról a másikra nem látsz majd. Hihetetlen és kegyetlen