Álarc

A felszín mindig csillog, a mélység azonban a zord a valóság, melyet meglátni oly kevesek mernek. Egyszerűbb egy jó mesének hinni, mely akár igaz is lehetne, mint némi időt szánni arra, hogy megismerjük a másik felet...
Szomorú valóság, de vannak, akik teljesen másképp mutatkoznok még a barátaiknak is... Akiket nem érdekel más, csakis a saját kis életük... Akik bármire képesek azért, hogy jó színben tüntessék fel magukat... De mindig jönnek a titkok, a véletlenül elejtett szavak, a véletlenül látott apró jelenetek, melyek maguktól elmondanak mindent, melyeket a szavak már nem moshatnak el, mert a tettek azok, melyek mindig őszintén beszélnek... Egyszer minden álarc lehull, de mégis oly sokan megkísérlik viselni, hátha ők lesznek a kivételek. Talán így nyugtatják magukat, talán így próbálják meg tisztára mosni lelkiismeretüket a sok hazugságtól, képmutatástól álszent kis dumától.
De miért félnek oly sokan önmaguk felvállalásától? Miért nem lehet őszintének lenni? Miért kell szép mesékkel színesíteni a valóságot? Ettől jobb ember lesz valaki?
Talán ideig-óráig, míg mások előtt véletlenül le nem lepleződik a "hazugsága"... Aztán viszont veszít, mert rosszabb lesz minden, mintha csak szimplán felvállalta volna tettét, vagy amit állít vagy amit tesz, érez, szeretne, akar és mond... De sok idő telik el és sok víz folyik le azon a bizonyos Dunán, míg beigazolódik mindenki előtt, főleg a jóbarátok számára, hogy ki is, aki JÓ és ki is az, aki NEM olyan JÓ. Mert a barátoknak a legkönnyebb elhitetni, hogy milyen klassz emberek is vagyunk, hisz ők bíznak, remélnek, hisznek... Ők azok, akik jóságuknál fogva nem látnak sokáig tovább az orruknál, akiket könnyebb megvezetni, mint aki gyűlöl, utál, vagy épp csak nem annyira ismer... Nekik elég csak ferdíteni a valóságon, máris megértően támogatnak... És miért? Mert nem ismerik a másik oldalt...
De mennyire fer dolog pont azokat kihasználni, akik bíznak, akik kiállnak a másikért? Nem értem, és azt hiszem nem is fogom soha megérteni, hogy lehet úgy tükörbe nézni, hogy tudjuk azokhoz se vagyunk őszinték, akik tényleg megérdemelnék, mert a bajban mindig melletünk állnak... Lehet itt nagyon szavakat, örök igazságokat felhozni és ismételgetni, de a tényeken ez nem változtat, ha valaki veszi a fáradtságot, hogy az álarc mögé lásson... Persze ehhez is bátorság kell, mert míg mások nem látnak át ugyanúgy, addig nem neki hisznek... De mindig megéri kockáztatni, mert aki mer, az tényleg nyer!Talán mindez okozza azt, hogy igazán megbízni kevés emberben tudok... Van akiben azért, mert nem ismerem annyira, másokban azért, mert túl jól ismerem, de olyan is van, akiben meg csak azért, mert tanultam a múltamból: A 3 lépés távolság mindenkivel kell! És azt hiszem még mindig jobb nyitott szemmel járni, nemcsak a felszínre figyelni és jobb óvatosnak lenni, mint utána iszonyú nagyot pofára esni és azt mondani, nem tanultam a hibámból....