"Szerencsére a depresszió nincs úgy az emberre írva, mint más betegség. Nem sántít tőle, csak bezárkózik, ki sem mozdul a lakásból. Igyekszik leplezni a baját, hogy mások ne vegyék észre... Sokan azt mondják: kitalált betegség, pedig megélni nagyon nehéz."
Anno, mikor a könyv megjelent, nagy érdeklődéssel vettem kezembe annak ellenére, hogy igazán nem ismertem Albert Györgyit és a munkásságát. Fiatal egyetemistaként hallottam róla, láttam néha a televízióban, tudtam, hogy médiaszereplő és egy nagyon elismert riporter, de ebben körülbelül ki is merült minden tudásom.
A depresszióról már korábban is olvastam sok mindent, sőt volt időszak, amikor a gyanúja nálam is felmerült, így azt hiszem innen eredeztethető az érdeklődésem a betegség iránt. Már annak idején is nagy érdeklődéssel olvastam ezt a könyvet ugyanúgy, ahogy most is jó pár év után, mikor előkerült a polcomról.
Meglepő őszintességgel, kicsit néhol tanító jelleggel ír Albert Györgyi a betegségéről, arról, hogy mik lehetnek a kiváltó okok, az előjelek, mire kell a családnak, barátoknak ilyenkor odafigyelni, mit érdemes mondaniuk és mit nem, na és persze a lényeg: hogyan is lehet ezt a betegséget túlélni. Neki is mint minden depressziós betegnek, voltak igazán kemény és nehéz időszakai, amire tiszta fejjel ő is úgy emlékszik vissza, hogy érthetetlen módon viselkedett. De akkor, amikor jönnek a démonok, a szorongás, a félelem, minden másnak tűnik olyannyira, hogy szinte csak a halál jelenthet megoldást.
Nagyon tetszett ismét a könyv, ahogyan írt Albert Györgyi. Bármikor újra elolvasnám, már csak azért is, mert szerintem minél jobban ismeri valaki ezt a betegséget, annál jobban tud ellene védekezni, esetleg megelőzni... már ha lehet ilyet mondani...
Nagyon sajnálom a mai napig az írónőt, hogy ilyen nehéz sors jutott neki. Végig úgy éreztem olvasás közben, hogy igazából ő csak egy kis figyelemre, megértésre vágyott, amit már gyerekkora óta nem igazán kapott meg. Próbált mindenkinek és minden elvárásnak megfelelni, de közben nem érezte jól magát, olykor rettenetes szorongások kerítették hatalmába. Sokszor úgy érezte boldog, de belülről mégis állandóan marcangolta valami, valami ami talán még a gyerekkorából eredeztethető. Tényleg egy nagyon alattomos betegség ez a depresszió, hirtelen bukkan fel, amikor nem is számítanál rá, külső szemlélő számára úgy tűnve, minden ok nélkül, és aztán a mélybe lök, majd ugyanolyan gyorsan váratlanul el is tűnik egy időre.
Albert Györgyi halálhíre 2008-ban az egész országot megrázta. Sokan tudtak a betegségéről, igazán viszont úgy érzem senki nem segített neki... És ami szerintem nagyon szomorú, hogy az elmúlt 5 évben szinte mintha teljes feledésbe merült volna ez a nagyon tehetséges riporternő. Mindenestre én úgy érzem, hogy ezzel a betegséggel küzdve is rengeteg maradandó dolgot (riportot, könyveket stb.) tudott alkotni az utókornak.
5 csillagos