Gondolom mindenkinek van legalább egy, de inkább több olyan ismerőse, aki itthon nem boldogult és külföldön kereste a megélhetését. Hát igen, ezzel nincs is baj, mert ki, hogy tud, úgy boldoguljon, viszont van a történetben egyetlen egy apróka pontocska, ami számomra nagyon fájó tud lenni: ha valaki elfelejti, honnan jött.
Megértem, hogy van, akinek nem Magyarországon jön/jött össze a karrier vagy család vagy bármi más, de azt már nem, hogy amikor külföldön épp jól megy a sora, agyon szidja azt az országot, ahol született, ahol felnőtt, ahol ingyen tanult, és ahol az ilyen esetek többségében az állam pénzén élt, mert igazán normális munkája nem volt.
Bár én nagyon nem vágyom külföldre hosszú távra, mert szerintem aki igazán akar és tesz érte, az itthon is tud azért boldogulni. És valahol igenis úgy vagyok vele, hogy ha 2 diplomát a magyarországi egyetemen szereztem, mégha az egyiket nem is ingyen, igenis tartozok annyival ennek az országnak, hogy legalább jó pár évig itt kamatoztatom a tudásom. De menjünk ezen túl, ha ez mégsem jött volna össze, és külföldre kellett volna kimennem, biztos nem az lenne 1-2 év után az első mondataim egyik, mikor hazalátogatok, hogy örülök, hogy már semmi közöm az országhoz vagy hogy mekkora egy koszfészek vagy épp mihelyt lehet, minden szálat felégetek magam mögött és tudni se fogják itthon, hogy létezem. Ennyire nem szabad szerintem borúsan látni a világot, és megtagadni azt a helyet, ahol felnőttünk, mert valahol magunkban is kellene ilyenkor keresni a hibát, hogy miért nem jött össze az, ami másnak igen.
Bár nem vagyok egy nagy hazafi és olyan igazi nagy magyar, de ezek a szavak igenis nagyon bántóak. Ilyenkor mindig azt kívánom, hogy esélye se legyen többet hazajönni egy ilyen embernek, boldoguljon csak Ausztriában, Angliában, Kínában vagy épp Új-Zélandon. Majd rájön idővel mindenki, hogy ott sem fenékig tejfel az élet, hisz az első 20-25 év érdekes módon itt is mindenkinek jó volt...