Amikor valakit elveszítesz, akit nagyon szerettél, sokszor végiggondolod hol hibáztál, mit kellett volna másképp csinálni! Normális, érző szívvel, tiszta lélekkel rendelkező ember elsősorban önmagában keresi a hibát, még akkor is, ha teljesen tisztában vele, hogy nem ő hibázott... csak aztán okol másokat... Nehéz feldolgozni, hogy valaminek vége, valami soha többé nincs, amiről azt hitted örökre a tiéd, mert hittél! Hittél a szép szavaknak, bíztál az emberekben, mert azt hitted mindenki tiszta és jó, mint Te! Nagy csalódás rádöbbenni, hogy nem! Csalódás rádöbbenni, hogy ma már nem ilyen világban élünk....
Egyesek szerint az emberek változnak, mások szerint nem! Sokat töprengtem ezen: de valahogy előbb-utóbb odajutottam mindig, hogy nem, az emberek nem változnak, mert nem is akarnak, mert nem is figyelnek még magukra sem oda! Sok emberben csalódtam már, akit igazán közel engedtem magamhoz, és sokan kaptak második esélyt... de ezek az emberek mindig saját maguk bizonyították be, hogy nem érdemesek még arra sem hogy esélyt kapjanak... arra sem, hogy beszéljek velük... Nem érdemlik meg, mert nem változnak! Talán akarnak, talán nem... De végeredményben ugyanolyanok, csak megpróbálják ügyesebben csinálni a dolgokat! De igazából önzőek, "szívtelenek" és hazugok!....
Tény, hogy az emberek jönnek, szerelmek mennek, az évek múlnak, a rossz dolgokat jók követik, és mindent megszokunk, mindent túlélünk, mert tudjuk, hogy nem lehet mindig minden tökéletesen és felhőtlenül szép! De ha igazán jó ember vagy, úgyis megtanultad a legrosszabb dolgokban is azt a kicsi jót meglátni és örülni minden apróságnak...
Viszont van valami, amit a legeslegnehezebb megemészteni: A hazugságot! Azt a hazugságot, amit a barátaidnak nevezett emberek követnek el ellened! Mert a barát az nem egy ember a sok közül, nem egy idegen, nem egy múló szerelem, hanem ő "barát"! Nem is az a legrosszabb, mikor rádöbbensz hazudtak neked, hanem mikor már a szavak kimondásának pillanatában tudod, hogy ez nem így van és pont most hazudik a "barátodnak" hitt ember a szemedbe.... úgy érzed hülyének néz, mert azt hiszi nem tudsz valamit, amit ő igen, és így jónak próbálja meg feltüntetni magát a szemedben... Ez az igazán nagy csalódás!!! .... Valamiféle fájdalmat érzel, hisz tudod: épp hazudnak neked, de közben meg csak mosolyogsz magadban, mert ez az egész ennyit ér... És persze közben nem szólsz semmit, mert nem akarod őt leleplezni és kellemetlen helyzetbe hozni azzal, hogy elárulod hogy tudod: hazudik! Annak ellenére jóbarátként viselkedsz vele, hogy ő épp az orrod előtt ver át! Egyszerűen csak magadban megjegyzed a dolgokat, de nem szólsz, mert felesleges, hisz már tudod: az emberek nem változnak!.... Az ilyen emberek "barátok"? Az én szememben nem! Sőt!!! Szánalmas, hogy egyesek mennyire el tudják magukkal és talán még a környezetükkel is hitetni, hogy ők nem tesznek semmi rosszat, és jó az, ahogy viselkednek pedig talán ők maguk is tisztában vannak vele, hogy mindez így nem jó! De kényelmesebb persze egy olyan élet, ahol mindent megteremt valaki... nem kell megküzdeni dolgokért... Vicces, hogy jóembernek gondolják magukat az ilyenek és másokat hisznek "szemét"-nek! Na igen: másban mindig könnyebb meglátni a hibát, mint saját magukban! Pedig csak egy kicsit kellene önmagukba nézni...
Ilyenkor vagyok igazán büszke magamra, hogy egyedül is megállok a lábamon és nincs szükségem ahhoz egy társra se, millió barátra, hogy minden helyén legyen az életemben... Az a pár ember, akire igazán felnézek, pontosan elég, hogy tudjam merre tartok... és örülök, hogy olyan embernek neveltek, és olyan emberré váltam, aki még ha nem is hibás, inkább magában keresi először a hibát, aki nem gázol át mások érzésein, nem használja ki azokat sem, akiket kilehetne... Aki nem csak a saját érdekeit és kényelmét nézi... Megtanultam, hogy nehéz helyzetben igazán csak magamra számíthatok! Bizalom nélkül persze nem lehet élni, de nagyon meg kell válogatni, kiben mennyire bízol meg... ki mennyire érdemli meg, mert van, aki semennyire...
Bár nehezebb olykor egy ilyen világban így élni, de legalább tiszta lelkiismerettel és nyugodt szívvel fekhetek minden nap le, és ugyanolyan becsülettel ébredhetek minden reggel, mikor felkel a nap... és legalább nem csalódok, mert tudom az a legjobb, ha senkitől nem várok semmit!
"Tudjad, szíved és eszméleted minden erejével tudjad, hogy válságos pillanatokban senkire nem lehet számítani. Nincs rokon, barát, kedves, akit igazán ismersz. A nagy pillanatban mindenki eldobja az álarcot, megmutatja a nyers önzést, s te egyedül maradsz, mikor legnagyobb szükséged lenne arra, hogy melletted álljon valaki, s egy jó szóval, biztató tekintettel segítsen. Többet nem is vársz senkitől.... Élj türelmesen az emberek között, de ne bízzál senkinek segítségében. Neveld magad magányossá és erőssé. Tudjad, hogy soha, senki nem segít. S ne sopánkodj ezen! Ember vagy, tehát nem várhatsz semmit az emberektől... - s ez a természetes."
/Márai Sándor/