"Az ember sose tudhassa, hogy egy házaspár amúgy igazából mit gondol egymásrúl."
A történet Angliában játszódik, ahol Agatha Raisin, az egyedülálló, célratörő reklámügynök eladja cégét, felszámolja londoni életét és leköltözik a mesés nyugalmú, festői Cotswoldsba. A mogorva, ámde céltudatos PR-szakembernek szent elhatározása, hogy ő bizony korán nyugdíjba vonul, felszámolja addigi életét és megvalósítja dédelgetett álmát: lesz egy kis házikója vidéken, távol a város zajától, ahol nyugalomban éldegélhet hátralévő napjaiban. Abba azonban talán nem gondol bele, micsoda unalom lesz neki a váltás, senkit nem ismer, nincsenek barátai (nem mintha Londonban lettek volna), nincs nyüzsgés, csak a négy fal meg az Agatha Christie krimik... Szóval a vágyott életről kiderül, hogy borzalmasan unalmas, ráadásul az ottlakók sem túl befogadóak az idegenekkel szemben. Agatha többek között ilyen okok miatt benevez a helyi pitesütő versenyre. Mivel fogalma sincs sütésről-főzésről, vesz egy kész pitét a londoni ismerős boltban, és sajátjaként nevezi be. Még a zsűri elnökét, a helybeli nőcsábász, Cummings-Browne ezredest is megpróbálja megvesztegetni, de nem ő nyer. Ám a verseny végeztével az ezredes hazaviszi a süteményt, megeszi és meghal. Kiderül, hogy a pite spenótjába gyilkos csomorika keveredett. A rendőrség ugyan véletlen balesetként zárja le az ügyet, ám Agatha gyilkosságra gyanakszik és nyomozni kezd, hiszen így még jobban kezdik utálni a helybeli lakosok, mint eddig. A végén persze hipp-hopp jönnek a nagy izgalmak, mikor Agatha Raisin bizonyítékokat is szerez és rájön, hogy az elnök felesége a gyilkos. A szemébe mondja mindezt, miközben a teáját nyugodtan kortyolgatja, és persze a végére még utolsó csavarként belekerül, hogy a teában is méreg van, mert a nő már számított erre. De végül minden jóra fordul, Agatha megmenekül a helyi rendőrök által, akik még időben érkeznek. A gyilkost közben elkapják és felelősségre vonják.
Őszintén szólva engem maga a történet nem igazán kötött le. Valahogy nem volt túl izgalmas, sem túl krimis. Számomra az utolsó 20-30 oldal volt igazán mozgalmas és érdekes, de addig olyan langyos víznek, döcögősnek éreztem. Igaz, hogy nagy elvárásokkal indultam neki ennek a könyvnek, mert miután a borítója nagyon megtetszett és megvettem, utána olvastam kicsit, hogy mi is ez, és persze mindenki áradozott róla. Még azok az ismerőseim is, akik keveset olvasnak, mert nem nagyon szeretnek, is azt mondták, hogy nagyon jó könyv. Talán pont ez volt a baj: kisebb elvárásokkal kellett volna nekiindulnom, mert így sokkal nagyobb durranásra számítottam. Nekem péládul Joanne Fluke könyvei jobban tetszenek, mert több bennük az igazi krimi, az izgalom.
Ez a könyv nagyon könnyed, szinte nem is krimi volt ilyen szempontból, viszont a humor, amire építkezik az nagyon jó volt. Tetszett, ahogy a könyv ironikusan ábrázolja az unatkozó nyugdíjasokkal teli falu unalmas életét, ahogy a helybeliek és Agatha is beszél. Nagyon jókat röhögtem néhol egy-egy beszóláson.
Agatha nem tipikus regény főszereplő. Se nem szép, se nem csinos, elég ügyetlen is, mert a háztartásban semmivel nincs képben: se főzni, se takarítani, semmit nem tud igazán. Nekem azokat az igazi nagyvárosi nőket juttatta az eszembe, akik nyersek, célratörőek és karrieristák, de közben minden másra tesznek magasról, leginkább a környezetük véleményére. Aztán pont ezek az emberek változnak meg igazán nyugdíjas éveikre, éveikben. Kénytelenek beilleszkedni egy társadalomba így vagy úgy.
Egyszóval nem egy nagy történet, elég döcögős is néhol, de azért mégis kellemes érzést hagy maga után. Nem tipikus sütis krimi, mert azok jobbak azért lényegesen, de valami hasonló, csak elég kezdetleges formában.
3 csillagos