Amikor egy kapcsolat véget ér, az egyik fél mindig jobban sérül, mint a másik. Abban nem hiszek, hogy vannak emberek, akik ugyanúgy szeretik egymást. Az egyik mindig jobban szeret, az egyik mindig jobban ragaszkodik, és az egyik mindig jobban szenved mikor valaminek vége lesz, mint a másik.
Egy kapcsolat vége egyfajta "halál", egy "gyászolási" vagy épp gyűlölési folyamat kezdetét jelenti. Valahogy mindig azt látom, hogy ilyenkor nem tud az ember tiszta fejjel gondolkodni, megbántva, átverve, megsértve érzi magát, valahogy nincs olyan, amivel a lelkére lehetne beszélni. Ilyenkor jönnek a miértek, jön az önvád, jön az, hogy "de ha eddig működött és olyan jó volt minden, akkor most miért nem?". Sajnos a mai világban az emberek már más értékrendekkel rendelkeznek: nem megjavítani, hanem cserélni szeretik a dolgokat. Ezt egyszerűen el kell fogadni! Egy könnyebb utat választanak, mint anno nagyszüleink, de attól még nem biztos, hogy rosszul gondolják. Egyszerűen azoknak az embereknek a társágát kell keresnünk, akivel nem csak látszólag, de ténylegesen hasonlít a gondolkodásmódunk!
Azt gondolom, hogy egy szakítás soha nem egyszerű. Sőt! Nehéz tanulási folyamat, de meg kell tanulni elengedni a másikat. Valószínűleg ha egy kapcsolatnak vége, akkor az nem volt az igazi. Az egyik fél lehet jól érezte magát benne, de a másik nem, csak sokszor ezt nem azonnal ismeri fel az ember hanem hónapok, évek, vagy legrosszabb esetben évtizedek múltán. Ezt a nézetet persze nagyon nehezen tudja az ember szakításkor elfogadni, de hosszú távon kénytelen lesz, hacsak nem akarja egy életen át ezzel emészteni magát.
Az igazság az, hogy nemcsak azt kell megtanulni, hogy egy szakításkor, hogyan engedd el a másikat, hanem leginkább a kulcs szerintem abban rejlik, hogy megtanulod azt, hogy szeretheted a másikat, de attól még nem kell hozzá görcsösen ragaszkodnod. Te is egy ember vagy, ő is. Neked is, neki is meg van a saját élete. Attól, hogy közös jövőt terveztek, még nem kell úgymond összenőni, mert igenis mindenkinek szüksége van a személyes kis terére, ha így érzi az adott pillanatban az illető, ha nem. A túlzott ragaszkodás, egy valakirevaló építés, soha nem vezet semmi jóra. Önmagunkat nem szabad feladni! Attól, hogy szeretek valakit, igenis legyen saját véleményem, saját akaratom és valahol saját életem is, saját kis szférám, amit nem kell hogy titkoljak, de csak az enyém kell hogy legyen, hiszen minden ember alapveteőn egy önálló egyéniség! Mindez nem egyszerű, egyszer-kétszer jól fejre kell esni, és sérülni ahhoz, hogy az ember megtanuja mindezt. De megéri, mert a másik út (az önsajnálat, a kérdésekre, miértekre a válaszok keresése) sehová nem vezet, csak felemészti az embert. Soha nem szabad azt gondolni, hogy azért mert a másiknak nem kellek, én egy senki vagyok. A pozítív oldalról kell megközelíteni, akár egy kis daccal fűszerezve: ha nem kellek neki, akkor nekem ő ugyan miért kellene?! Úgyse tudja értékelni a személyiségemet, akkor meg mi értelme ráfecsérelni az időmet?!
Sajnos a környezetemben nagyon sokszor azt látom, hogy ha a párok szétmennének, bizony ott toporogna mindkét fél egyedül egy csomó gonddal, mert a kapcsolatban a hónapok/évek során elfelejtette, hogy neki is van egy saját élete, amivel igenis foglalkozni kell. A legjobb kapcsolatok véleményem szerint azok, ahol saját magad is kiteljesedhetsz, de a másikkal is. Ahol a másik örül a Te sikerednek és Te is az övének, meg van a kis saját életetek, amelyet a szeretet/szerelem eggyé köt. Én azt gondolom egy igazán hosszú távú, jó kapcsolat legfőbb kulcsa ez, nem pedig a rózaszín felhős, nagybetűs szerelem, amit mindenkinek mutogat az ember. Nem kell folyton egybe nőve lenni, önálló gondolatok és életek nélkül, mert az csak egy állapot, nem "igazi"! Rövid időn belül az esetek többségében a felhő úgyis elszáll és megmarad a rideg valóság, ami mögött ha nincs meg a saját kis életed, akkor összedől hirtelen minden, mint egy kártyavár!
Tehát ha igazán boldog akarsz lenni, igenis foglalkoznod kell önmagaddal, a saját kis életeddel,élj épp párkapcsolatban vagy egyedül! Néha kicsit önzőnek is lenni kell!